A Dráva
A Dráva Olaszországban, a Tiroli Alpokban ered, Ausztriát,
Szlovéniát, Horvátországot érintve Magyarországra a 237,8 fkm-nél Őrtilos
térségében érkezik, itt torkollik bele legnagyobb mellékfolyója, a Mura.
Kanyargó határfolyóként hol Magyarország, hol Horvátország területén folyik.
Hazánkat véglegesen Matty községtől DK-re, a 70,2 fkm-nél hagyja el, s a
horvátországi Almásnál ömlik a Dunába. Teljes hossza kb. 700 km, ebből
Magyarország kb. 140 km-rel részesedik. Mivel vízgyűjtő területének több, mint
90%-a az Alpokban van, ezért vízjárását a hegység csapadék viszonyai és
időjárása alakítja. Jellemzőek a nyár eleji és az őszi nagyvizek. A hó
formájában felhalmozódó téli csapadék miatt január-februárban a legalacsonyabb
a folyó vízszintje. Az eddig megfigyelt legnagyobb és legkisebb vízszint
különbség közel 7 m. A folyami hordalék Barcs felett jellemzően kavics, Baranya
megyében homok.
Irodalmi adatok hivatkoznak egy
XVI. századi okiratra, mely szerint a Dráva töltésének karbantartásáról
intézkedtek. A jelentős folyószabályozás a XVIII. sz. második felében indult
meg. Ekkor 60 jól fejlett folyó kanyarulatot vágtak át, s ezzel a folyó hossza
kb. 1/3-ával csökkent. Ennek eredményeként felgyorsult a víz folyása. Az utolsó
folyókanyarulatot a kistérség területén Zaláta határában vágták át, 1987-ben. A
partvédő kövezések kialakításával számos helyen megakadályozták a folyó
oldalirányú elmozdulását. E beavatkozások következtében felgyorsult a
folyómeder bevágódása, 100 év alatt 1 m-t mélyült a folyó medre. Az
árvízvédelmi töltések megépítésével a leválasztott kanyarulatok, az
évszázadokon át vízjárta helyek folyóval való összeköttetése megszűnt.
Megkezdődött a Dráva-sík kiszáradása.
A folyó változatos halfaunája
rendkívül fontos természeti érték. A Drávából és holtágaiból több, mint 50
halfaj jelenlétét mutatták ki, ez a hazai halfauna 2/3-a. Sajnos, a védett
tokfélék közül napjainkban csak a sima
tokról (Acipenser nudiventris)
ismert előfordulási adat. A fokozottan védett lápi póc (Umbra krameri)
a Cun-Szaporcai holtágból a közelmúltban került elő. Ez a 10 cm méretű halfaj
az élőhelyének fogyatkozása következtében egyre ritkább. A leánykoncér (Rutilus pigus)
a 2002. évtől védett hal, a bodorkától fémesen csillogó kékes, zöldes árnyalatú
oldala, narancsos színzetű úszói és karcsú teste különbözteti meg. Elsősorban a
sebesebb sodrású, mélyebb vizekben él. A Dráva egyik jellemző hala, stabil
állománya fontos természeti érték. A szivárványos
ökle (Rhodeus sericeus) 5-6
cm-es, élénk színű halunk. Álló- és lassúfolyású vizekben él. A nőstények
ikráikat hosszú tojócsövük segítségével az Unio nemzetséghez tartozó
festőkagyló belsejébe rakják. A fokozottan védett magyar bucó (Zingel zingel)
és német bucó (Zingel streber) hengeres-orsó alakú testű, feltűnően nyújtott
farktövű, fenéklakó halak. A tiszta, oxigéndús vizet kedvelik, állományuk a
folyóvizek szennyezése miatt erősen megfogyatkozott. A botos kölönte (Cottus gobio)
nagyfejű, előre ugró szemű, pikkelytelen, 10-15 cm-es fenéklakó hal. Tiszta,
oxigéndús vizek lakója. Nappal kövek, gyökerek alatt pihen, alkonyat után
táplálkozik. A folyók szennyezése miatt hazai állománya ritkulófélben van, de a
Drávában még gyakori. További védett hal a
selymes durbincs (Gymnocephalus schraetser), a kövicsík (Neomachelius barbatulus), és a tarka
géb (Proterorchinus marmoratus).
Mindhárom hal kistermetű, jellemzően fenéklakó. A folyó halainak vámszedője a
fokozottan védett vidra (Lutra lutra) és az egyre gyakoribb kárókatona (Phalacrocorax carbo).
Ha befagynak a belső vizek,
vízimadarak tömege telel a Dráván. Legnagyobb egyedszámban a tőkés récék (Anas platyrhynchos) képviseltetik magukat, az északi fajok közül
elsősorban csörgő réce (Anas crecca),
fütyülő réce (Anas penelope), kontyos réce
(Aythya fuligula) és kerceréce (Bucephala clangula) látható. Jelentős a vízen éjszakázó vadludak
száma is. A sérült, beteg récék és ludak jelentik a folyó mentén telelő réti sasok (Haliaetus albicilla) téli táplálékát.
A folyót szegélyező galéria erdő
fő fafaja a fehérfűz (Salix alba), a fekete- és fehér nyár (Populus nigra, P. alba). Helyenként zöld
fátyolként borítja őket a tetejükig felkúszó, adventív szőlő (Vitis riparia). A
cserjeszintet mindenütt a veresgyűrűs
som (Cornus sanguinea) képviseli.
Kora tavasszal nyílik a védett hóvirág
(Galanthus nivalis). Az erdőszélén és
a nagyobb tisztásokon növekszik a nagytermetű lágyszárúak közül a védett magasszárú kocsord (Peucedanum verticillare) és a jóval
dekoratívabb, adventív bíbor
nebáncsvirág (Impatiens glandulifera).
A nyílt gyepfoltokban találjuk a védett téli
zsurlót (Equisetum hyemale) és kígyónyelv páfrányt (Ophioglossum vulgatum). Orchideáink
közül az agár kosbor (Orchis morio), vitéz kosbor (Orchis
militaris), mocsári nőszőfű (Epipactis palustris) forma- és szín
gazdag virágaiban gyönyörködhetünk.
